Hollywood Vampires koncert: első randi és happy end

Hollywood Vampires koncert Budapest Sportarénában: A Hollywood Vampires koncertje a Papp László Budapest Sportarénában kellemes csalódás volt, de a karizma és show megváltoztatta az élményt.

Hollywood Vampires koncert Budapest Sportarénában – a legfontosabb részletek

A keddi Hollywood Vampires-koncert a Papp László Budapest Sportarénában számomra a kellemes – rendkívül kellemes – csalódás kategóriája volt. Nyilván már maga az élményszámba megy, hogy ezeket az óriási zenészeket korunk egyik kiemelkedő színésze (és karaktere) társaságában láthatjuk, de azért egy koncerten a muzsika sem utolsó szempont, lássuk be. A zenekart bemutató cikkem írása közben természetesen meghallgattam a Rise című albumukat, és be kell vallanom, nem estem hasra. Jó, jó, Joe Perry és Alice Cooper hozza a tőlük elvárható stabil rock ‘n’ rollt, és nyilván senki nem várja, hogy ennyi évtized után, amely a hátuk mögött van, folyamatosan hatalmas durranásokkal örvendeztesse meg a rajongóit, de valahogy nem éreztem, hogy ezek a dalok beszippantanának. Egy-kettő volt talán, amit szívesen meghallgattam újra, a lemez nagyobb részét a dalok felénél viszont továbbléptettem, várva, hogy jöjjön valami, amire tényleg felkapom a fejem, vagy megragad akár napokra. Nem annyira jött.

A karizma ereje és az első randi érzése

Aztán kiderült, mire képes a karizma. A Hollywood Vampires tökéletes példája annak, hogy a színpadi jelenlét és show, az élő zene, illetve a szereplők kisugárzása és személyes varázsa mekkora erőt, energiát, sőt életet képes lehelni egy közepesen okés dologba. Mindaz, ami lemezen kissé sterilen, néhol unalmasan szólt, az Arénában megelevenedett, és hozta a korábban várt „wow-faktort”.

A sima állóhely elején, a keverő környékén álltam, és mivel nem osztottak túl sok centit magasságügyileg annak idején, így javarészt a kivetítőn figyelhettem, mi történik, az alakokat csak kicsiben láttam, az arcukat egyáltalán nem. Onnan nézve pedig az elején egy kissé távolságtartónak éreztem a performanszt, valahogy olyan volt, mint egy tapogatózó első randi, amely aztán végül a koncert második felében belazult, és igazi kapcsolódás lett belőle. Biztos vagyok benne, hogy a közönségben is volt egyfajta bizalmatlanság a korábban történtek fényében – ezt példázza az is, hogy kedd ide, iskolakezdés oda, az alig fél ház azért elég gyászos és kissé érthetetlen látványt nyújtott. Ez pedig valószínűleg szoros kölcsönhatásban volt egymással, kezdetben furán reagált egymásra zenekar és közönség, míg végül csak „összecsiszolódott”.

Az egység és a legendák megemlékezése

A lendületes I Want My Now-val nyitottak, és briliáns vizuál ment a háttérben, amely végigkísérte a műsort, a hangulatot, le a kalappal a készítők előtt. A kezdeti visszafogottság és néhány saját dal (Raise the Dead, My Dead Drunk Friends, The Boogieman Surprise) után egyértelművé vált, hogy amit az interjúkban hangoztatnak, miszerint ők egy igazi csapat, és kiegészítik egymást, valóban igaz, nem csupán üres frázis. Üdítő volt látni, hogy mindenkinek megvan a szerepe, rendkívüli természetességgel veszik át egymástól a stafétát, és Johnny Depp sem uralja le a színpadot, hiába ő az, aki miatt vélhetően a legtöbben eljöttek. Cooper a frontember, aki hozza a horrorbohóc-porondmester zseniális és imádnivaló figuráját, de örömmel átadja a helyét a mikrofonnál Johnnynak, Joe-nak, de akár Tommy Henriksennek is, gitárt ragad, és szórakozik, no meg szórakoztat, néha mankóval, sétapálcával ökörködik.

Ugyancsak az egységet, az alázatot és a „nagyok” szerénységét példázza, hogy mindenkinek jutott szóló, a sessionzenészeknek is, így vált tényleg igazi jammeléssé a buli, Cooper pedig elismerően dicsérte őket a bemutatásnál. Henriksennél egyébként meg kell jegyeznem, hogy meglepően klasszul énekelt, a Highway to Hell AC/DC-klasszikus baromi jól állt neki. Az pedig egyenesen lenyűgözött, hogy Alice Cooper közel 80 évesen milyen energikus, és a hangja alig kopott a hosszú évek alatt, pedig ő sem kímélte a testét, a hangszálait, és hát hallottunk másokat, akikhez viszont nem volt ilyen kegyes az idő (meg ők sem magukhoz), mégis próbálkoznak, olykor kínos pillanatokat okozva. Itt egy gondolatnyira sem merült fel, hogy bármi kínos lenne.

És ha már mások és horror, hogy egy klasszikust idézzek, Alice Cooper és zenekara „gyönyörű hullaházat rendezett be”, katartikus csúcspontot adva a koncertnek már kábé az első harmadnál, ezzel kijelölve az este további irányát. A People Who Died alatt (szintén Depp énekli) elképesztő arcképcsarnokká vált a színpadi vizuál. Felbukkant az elmúlt fél évszázad megannyi meghatározó és sajnos halott zenésze: Jim Morrison, Janis Joplin, Chuck Berry, Kurt Cobain, Chris Cornell, Amy Winehouse, Lemmy, Ozzy, Tina Turner, sorolhatnánk. Megható és szívmelengető megemlékezés volt a pótolhatatlanok előtt, amely nem hajlott át giccsbe, szemtörölgetésbe, hanem tökéletesen illett a társasághoz, hogy egy táncolós punknóta alatt bulizva idézi meg az eltávozott barátokat.

Utána egy kicsit belassultunk, Joe elénekelte a You Can’t Put Your Arms Round a Memoryt, és bevallom, itt le is ült egy picit nekem az egész. Korábban és ezután is voltak picit unalmas részek, „pisilős dalok”, de innentől kezdve beindult a valódi buli, részben talán annak is köszönhetően, hogy következtek az ismertebb feldolgozások: hallhattuk többek között Joe Perrytől a Livin’ on the Edge-et, Alice Cooper tolmácsolásában a The Doorstól a Roadhouse Bluest (nálam itt ért a tetőpontjára a buli, végem volt), Depptől pedig David Bowie klasszikusát, a Heroest, megkapóan jól előadva. A koncertet a School’s Out / Another Brick in the Wall medleyvel zárták, majd ráadásként egy Tiny Bradshaw-feldolgozás hangzott el.

Nos, lehet rájuk haragudni, lehetne többet várni egy „hakninál”, maradhat hiányérzet egyesekben, de aki fintorogni akar, az fintorogni is fog. A legtöbben azonban úgy döntöttek, felülnek a mókavonatra, és kiélvezik, hogy legendákat láthatnak baromi klassz dalokat játszani, és buliztak egy jót. Mert végső soron erről szólt az egész, az élet és a mulatozás szeretetéről. És mi szerettük, mulattunk.

További PartyAnimals olvasnivalók